A téli hónapok dermedt csendjét a kaptárok körül először januárban töri meg egy-egy álmos méhecske, amikor fázósan röpül egy gyors iskolakört a kertünk felett. Megvizsgálgatja a hóvirágokat, elrepül a mogyoróbokrokig, majd gyorsan visszatér a kaptár melegébe.
Ha a nappali hőmérséklet eléri a 10 fokot, akkor egyre többen bújnak elő, de a kaptárnyitással várnunk kell kora tavaszig.
- Hogy vannak a méheitek? - kérdezgetjük egymástól ilyentájt kicsi aggodalommal a méhész kollégákkal, barátokkal.
Ez a kérdés ilyenkor a legizgalmasabb, hiszen az őszi beteleltetés után ilyenkor nyílik először lehetőségünk arra, hogy számba vegyük, hogy hány családunk maradt, milyen kondícióban vannak, mennyi eleségük van... és bizony sokan már hetek óta etetnek (persze mi is), rosszabb esetben kaptárt takarítanak, vagy kereteket égetnek az elpusztult családok után.
Fontos tisztáznunk, hogy az elképesztően gyakori tévhitte ellentétben ez nem a mézhamisítás Btk. vonzatú formája, hanem a velünk élő állatokról való gondoskodás. Nálunk viszonylag szerencsésen alakult az áttelelés - ahhoz képest, hogy a hirtelen beköszöntő tavaszt zord tél váltotta fel ismét.
A tavasz első jeleire a méhek ugyanis széthúzódnak, felbomlik a telelő fürt és elkezdenek tavaszi nagytakarítani, virágport hordani, fiasítani... ha ilyenkor visszatél Tél tábornok, akkor az sokszor végzetes. Az állományunk harmada odaveszett, de a többiek boldogok, járják a mandulafákat, az aranyvesszőt, a nárciszokat...
C’est comme ça -ősi méhész mondás, valahogy majdcsak lesz, a Jóistenke megsegít...
